Most egy mély útnak hajlását követte e föld bástyái és a kínos ágyak között a mesterem - és én mögötte. "O, bölcs bátorság, ki engem e bágyadt s gonosz földön vezetsz" - kezdém - "ha tetszik szólj, elégítsd ki bennem most a vágyat. A népet, mely e koporsókban fekszik, lehet-e látni? Immár felcsapódtak a födelek s nincs őr közel, se messzibb." És ő felelt: "Mind újra elcsukódnak, ha Jozafátból ide visszatérnek testükkel, melyek most még fennhagyódtak. Epikurusznak és minden hivének lesz temetőjük földi bűnükért ez, kik azt mondják, hogy testtel vész a lélek. Azért a vágyad, melyre nézve kérdesz, kielégül, ha e helyet bejártad s a másik vágyad is, melyet csak értesz." És én: "Jó mester, titkom nincs irántad, csak nem akartam nagyon csacska lenni, amint te is nem egyszer így ajáltad." - "Ó, toszkán, aki át tudsz élve menni e lánghazán, s ily ildommal beszélve, állj meg egy percre e helyen pihenni! Nyilvánvaló, beszédedből itélve, ama nemes föld nevelt benned polgárt, melynek tán nagy terhére voltam élve." Egy nyílásból, mely egyik sírra szolgált, hirtelen ily hang jött ki s én ijedten mesteremhez simultam, aki dorgált. Dorgált: "Fordulj meg: mit csinálsz? ne rettenj! Nézd Farinátát: félig már fölugrott s övétől látható, emelkedetten." S szemem szemében, néztem ezt a foglyot, aki felnyúlt mellével, homlokával, minthogyha mélyen megvetné a poklot. Gyors, kész kézzel vont mesterem magával sirok közt hozzá s: "Gazdálkodj a szóval!" szólt, mikor szemben álltam sírlakával. S amint szemben állok a sírlakóval, megnéz egy kissé s mintegy megvetően "Kik voltak őseid?" - kérdezve szólal. S amint kívánságának engedően mitsem titkoltam, mindent elbeszéltem, szemöldökét kissé felvonta tőlem, s szólt: "Őseimmel és velem, mig éltem, s pártommal gyakran mertek szembeszállni s én harcban őket kétszer sem kiméltem." "És bár száműzték, s érte őket bármi" - feleltem - "mindakétszer visszatértek: az önéi nem tudtak így csinálni!" Ekkor a nyílt sírból egy más kisértet látszott felemelkedni, de csak állig: gondolom, fel nem állt, csak úgy kitérdelt. Mögém tekintett, mint ki látni vágyik, nincs-e velem még társ, vagy más kiséret, majd mind kinek reménye füstbe mállik, sírva mondá: "Ha e vak tömlöcéjet így végigjárni biztat büszke lelked, hol van fiam s mért nem jön szinte véled?" S feleltem: "Nem a magam lelke kerget: ez biztatott itt, ki iránt Gidód tán megvetés volt, mit szivében rejtett." Szavai és e bűntetési mód előttem már elárulták kilétét, azért intéztem így, helyén, a szót. És ő felnyúlva hirtelen: "Hogy értéd?" - kiáltott - "Volt? Nem él már? Sírba rokkant? Nem érzi már a fénynek édességét?" Zavarba jöttem... hangom meg se mukkant... S ő észrevévén, hogy felelni késtem, hanyatt bukott és többet fel se bukkant. Most a másik nagy árny sírjára néztem, ki alattam volt és kinyúlni nem szünt s nyakát sem billentette, csipejét sem. "Ha" - szólt folytatva, mit beszélni kezdtünk - "nem tudtak az enyéim visszatérni az jobban fáj, mint hogy e sírba vesztünk. De ötvenszer sem fog majd visszatérni ez éj úrnőjének arca az égre, s meglátod, mily nehéz az: visszatérni! De úgy juss még föl az édes vidékre, hogy igazat szólsz: e nép mért haragszik az enyéimre, mintegy ellenségre?" Feleltem: "Bosszud tette s szörnyü lakzid, melytől piros hab folyt az Arbiában, hogy templomunkban ilyen ima hangzik." Fejét megrázta, sóhajtván magában s szólt: "Ott nem magam voltam és valóban volt okom menni többiek nyomában. De magam voltam, hol mindenki szótlan tűrte a nagy végzést Firenze ellen, ki nyiltan annak védelmére szóltam." "Maradékod nyugalmat sohse leljen," - feleltem - "ha kétségem fel nem oldod, mellyel most bennem elborult a szellem. Titkát, ha jól hallom, magadba hordod annak, mit a jövendők árja hoz: és a jelenre nézve más a dolgod?" "Úgy látunk, mint kinek a szeme rossz, közelre nem, távolba jól" - felelte - "ennyi fényt hágy az Úr, ki ostoroz. Semmit sem ér az értelmünk közelbe; s semmit sem tudnánk emberek honárul, ha más így néha hírt nem hozna helybe. Most értheted, hogy tudásunk elárvul és meghal majd, ha jő a végitélet és a jövendő kapuja bezárul." Ekkor bennem hibám tudatra éledt és szóltam: "Mondd meg amaz elbukottnak, hogy a fiában fenn még él az élet. S ha ajkaim neki nem válaszoltak, azért volt, mert már kétségek gyötörtek, amelyek most szavadtól eloszoltak." De mesterem már hívott intve, jőjjek, azért kértem a lelket, hogy siessen s mondja el, kik lakói még e körnek. Felelte: "Itt én több ezrekkel fekszem. Többi közt második Frigyes van itten a bíborossal; többről nem dicsekszem." Bebútt sírjába; én pedig siettem régi költőm után, mert elmaradtam; de a baljós szavakat nem feledtem. Költőm elindult s én nyomán haladtam. És ő egyszerre kérdi: "Mi zavart meg?" Mire a választ őszintén megadtam. "Minden szavát lelkedbe vésve tartsd meg, mely néked rosszat jósol" - mondta bölcsem - "de most" - és ujját fölemelte - "halld meg: ha édes fényed fölleled a Hölgyben, kinek mindent lát drága szeme, tőle megtudod, mi vár rád a földi völgyben." Most balra fordult és mentünk előre, középre, elhagyván a fal gyürűjét egy ösvényen, amely egy völgybe dől le, amely idáig éreztette bűzét.