Ott kezdem el, folytatva, hogy miketten a nagy torony lábához el sem értünk, mikor csúcsára néztünk önfeledten, két lángocskára, amely ott elénk tünt s melyeknek harmadik felelt jelére távolabb mintsem szemmel érni véltünk. s én ránézvén tudásom kútfejére: "Mit mond e láng? És mit felel a másik?" - kérdém - "S kik tűzték mindhármat helyére?" Felelt: "Mi jönni készül, már idáig látnád a piszkos habokon keresztül, de látásod a láp gőzébe mállik." A húrról, mikor elpattanva rezdül, nincs vessző, mely oly gyorsan messze szálljon, mint én egy kis hajókát mindenestül láttam elénk suhanni át az áron. Csak egyetlen hajóstól hajtva szállt az, ki sítt: "Rossz lélek, itt vagy hát a sáron?" "Flégiász, Flégiász, minek kiáltasz? Hiába most!" - szólt mesterem haraggal - "Vigy át és aztán többet úgy sem ártasz." Mint egy kicsit fülel, majd vad szavakkal tör ki, kit egy csaló beszéde bosszant: úgy tett Flégiász meggyűlt indulattal. De mesterem beszállott már a rozzant bárkába s engem is behívott abba (csak mikor én benn voltam, arra mozzant). S mihelyt a csónakká vájt fadarabba beültünk: az velünk megindul, elszáll merülve jobban, mint szokott, a habba. S míg így röpített holt tükrén a rossz ár, rám szólt a sárból egy alak kikelve: "Ki vagy te, hogy órád előtt lejössz már?" "Ó, nem maradni jöttem én e helyre" - feleltem - "De hát te ki vagy, te piszkos?" "Látod, egy síró lélek" - szólt felelve. És én: "Könnyeddel s kínoddal, te mocskos, maradj magadnak - engem mire nézel? Ismerlek jól, bár minden tagod lucskos." Ekkor a csónakot megkapta kézzel, de költőm visszalökve rárikoltott: "Lódulj a többi ebhez! Mégse mész el?" Aztán arcon csókolva átkarolt ott s dicsérve szólt: "Haragos, büszke szellem. Boldog az asszony, ki méhében hordott! Lám, ez míg élt, dölyfös volt, durva jellem, emlékét nem diszíti semmi jóság, azért dühöng most árnya minden ellen. Hányat tart nagy királynak a lakósság, kik itt fürödnek sárban, mint a disznók és hagyatékuk átok és adósság!" És én: "Szeretném, mester, ezt a disznót egészen e moslékba látni bukva, mielőtt azt ladikkal végigusznók." S ő: "Mielőtt e csónak odajutna, hol a part látszik, kedved tell, remélem, mert ez a vágy teljesedésre jut ma." S valóban, ezt azonnal meg is érem, mert a sáros had mind ez egyre fordul, amiért most is az Urat dicsérem. "Hajrá, Argenti Filippóra!" - mordul mindannyi s a bizarr flórenci lélek fogát saját husába vájja mordul. S ott hagytuk: többet róla nem mesélek. De fülem most egyszerre jajszavat hall, s szemem tágulva a homályba mélyed. "Fiam" - szólt költőm nyájas indulattal - "már Dis városa a ködből kifoszlik szomoru néppel és szigoru haddal." S szóltam: "Már látom, mester, ott magaslik, ott lenn a völgyben sok tornyos mecsettel, s mintha tűzből jött volna, úgy piroslik." És ő: "Vörösre festi lángecsettel örök tűz, mely belül hevíti, mint e mélyebb pokolban láthatd tenszemeddel." S a mély árokba mely keríti minde vigasztalan vidéket, behajózunk (sánca, mint vasfal, tűnt a szemeimbe). S előbb egy nagy kerülőt végigúszunk, aztán egyszer megálla hajónk. "Kiszállni! Itt a bejárás!" - mondja kalaúzunk. S láttam több ezret fenn a kapun állni, égből esettet, istenigazában dühöngve, szólva: "Ki mer erre járni, haláltalan, a halott nép honában?" És bölcs vezérem intett, hogy szeretne velük beszélni titkon és magában. Haragjuk ekkor kissé csendesedve, szóltak: "Te jőjj magad: s ez visszatérjen, ki oly merészen jött e zord helyekre. Bolond útján egyedül visszatérjen: próbálja meg, ha tud! Te itt maradj, ki átkisérted őt e széles éjen!" Gondold el olvasó, hogy összefagy a vér az ilyen átkozott beszédtől: nem volt reményem visszatérni nagy. "Ó, költő, ki már több mint hét veszélytől védtél meg, biztonságom visszaadva és megmentettél annyi zord esélytől, ne hagyj," - szóltam - "bajomban megtagadva! s ha tovább jutni nem lehetne: menjünk nyomunkon vissza együtt - és szaladva!" "A gyávaságnak nincsen helye bennünk!" - szólt, ki vezérelt - "nem veheti senki utunkat el: oly Úr engedte mennünk! De várj itt, s fáradt lelkedet pihend ki, étetve jóreménnyel s bízva bennem, hogy nem hagylak ez alvilágba veszni." Igy elmegy jó atyám és elhagy engem és én talánban maradok kinok közt, mert igen és nem küzdenek fejemben. Nem hallhatám, mit szólt a démonok közt, de nem soká szólt vélük, mert előle egyenkint mind elbútt a bástyafok közt, s becsapták a kaput, elzárva tőle, ő kintmaradt s látva, hiába vár ott, ritkás léptekkel hozzám visszatére. Szeme a földön, szempillája fáradt, bizalma eltünt és sohajtva mondja: "Ki tiltja tőlem a szomoru várat?!" De nékem így: "Lelkem haragja, gondja ne rémítsen, velem mindent legyőzöl: nincs őrség, sánc, mely tervemet lerontsa. Makacskodásuk nem most van először; kevésbbé titkos kapun is csinálták, melynek azóta zárja sincs, kigőzöl. E felett láttad a halál irását s innen indulva jön már, sorba járja felénk e lejtőn a körök nyilását, valaki, ki majd ezt is itt kitárja."