Hetedik ének- Pénz és szerencse
2006.09.29. 19:09
"Pape Satan, pape Satan, aleppe".
kezdte Plútusz rekedt szava s vezérem,
ki előtt nincs titoknak semmi leple,
a nyájas bölcs szólt vígaszul: "Remélem,
nem sujt le gyávaság; bármely hatalmas,
nem tiltja leszállnunk e szirtszegélyen."
Aztán felfútt ajkára nézve: "Hallgass!
emészd meg bellül magadat dühöddel!" -
kiáltott - "hallgass! istenverte farkas!
Nem oktalan, hogy ez a mélybe jött el:
igy akarják ott, hol bosszúlni szállott
szent Mihály harcba a kevély bünökkel."
Mint a vitorla, mely dagadtan állott,
hanyatt terül, ha árboca lecsuklott,
ugy hullt a földre a dühös vadállat.
S elértük a negyedik számú poklot
metszve a kínos partból egyre többet,
mely a mindenség bűnéből köt bugyrot.
Aj, Isten igazsága! ki tömött meg
kínnal, mint láttam, s jajjal ennyi partot?
Vagy aj, mért kell így fájni a bünöknek?
Mint mikor víz a vízzel szembezajgott
Carybdis fölött, hab törik a habban,
a nép ott, kényszerülve, úgy kavargott
és voltak itt, mint máshol, számosabban,
üvöltve hozta kétfelől a forgó
mellükön súlyt görgetve nagy darabban.
Összeütődtek, azután gomolygó
lökéssel úgy verődtek vissza hátra
kiáltva: "Mért vagy tékoz?" "Mért kuporgó?"
S az éjnek e forgást befedte sátra
s csapódtak jobbról balra, balról jobbra,
egyre csak szégyendalukat kiáltva.
Aztán magát mindegyik visszadobja
és félkörét megtéve, hátrapattan
s én, kinek szívem elszorult dobogva,
szóltam: "Most mondd meg, mester, e csapatban
milyen nép szenved? S vajjon erre balra,
hol mind pilist viselnek, csupa pap van?"
És ő felelt nekem: "Mindannyi balga
kancsaleszű volt első életében
s költekezését nem az ész sugalta.
Hiszen a szavuk erről ugat épen
körük két pontján, hol kettéverődnek,
mint ahogy vétkeztek kétféleképen.
Ezek papok, még a szőrük se nőtt meg
fejük bubján; pápák meg kardinálok,
no biz a pénzzel ők sokat vesződnek."
S én: "Mester, mért hogy köztük nem találok,
kéne pedig találnom, ismerőset,
kik ilyes bűnnel szennyesek valának?"
Felelt: "Hogy téves kételyed legyőzzed:
életük, mely erényt ismerni ronda, -
ismertelenné rondította őket.
Verődnek folyton e két régi pontra
és (ki hajatlan, ki csukott marokkal)
ébrednek sírból majd a régi gondra.
Mert rosszul adtak s rosszul dugtak, okkal
hulltak a szép világból e zsivajba,
mely, hogy milyen, nem festem több szavakkal.
Látod, fiam, most mily tünő sohajba
tün a szerencse kincse s szertepattan,
melyért annyian futnak annyi bajba.
Mert minden arany, mi a hold alatt van
és volt, nem tudja tenni, hogy e lankadt
árnyakból egy nyughasson mozdulatlan."
"Mester - feleltem - "a Szerencse, mondtad?
Ki e Szerencse - erre most felelj még, -
hogy így karmában tartja földi jónkat?"
És ő felelte: "Ó, tudatlan elmék!
milyen sötétség nehezül tirátok!
Nos, szeretném, ha szavam jól figyelnéd.
Az, aki túlra mindenen kilátott,
egeket alkotott s vezért azoknak,
és hogy mind mindre vethessen világot,
felosztá fényét egyenlőn a soknak;
de éppenúgy rendelt szolgát vezérül
azoknak is, kik e földön ragyognak,
hogy jókor egy nép, egy család kezérül
máséra hajtaná a földi jókat
vakon, nem tudva emberek eszérül.
Igy ha egy nép virul, szomszédja kókad
az ő itéletét követve, mellyet
éppúgy nem sejthetsz, mint füben kigyókat.
Tudásod nem számít végzése mellett,
itél és végrehajt, mint a többi isten,
kinek amire a hatalma terjed.
Az ő cseréinek nyugvása nincsen,
mert örök törvény hajtja lenni gyorsnak,
mihelyt jön egy új, akit fölsegítsen.
Ő az, kit szóval sokan ostoroznak,
akiknek inkább illenék dicsérni,
igazságtalanul korholva rossznak!
De boldog ő, a gáncs el nem is éri,
a többi Ősi Lénnyel szokta járni
s kerekét vígan kergeti, kiséri.
De most nagyobb kínhoz szállunk le már mi,
lásd, kelt amikor jöttem s most hanyatlik
minden csillag s tilos sokáig állni."
Átvágtunk a körön a tulsó partig,
át egy forráson, amely felszakadva
magavájta árkában forrva zajlik.
Bibornál jóval sötétebb a habja,
s kiséretében e zavart folyónak
rögös uton szálltunk alacsonyabbra.
Tavat csinál - a neve Styx a tónak -
e bús patak, mihelyt lába alatt van
a partnak, a zordonnak és fakónak.
És én itt elmerülve, bámulatban
láttam sáros népet a sáros lében,
mind meztelen s látszólag nagy haragban.
Ütötték egymást - nemcsak kézzel épen,
de fejjel, mellel, lábbal - s még mohóbban
fogakkal tépték - mindenféleképen.
S szólt a jó mester: "Lásd fiam, e tóban
szenved, akin erőt vett a harag:
és bizonyosra veheted valóban,
hogy még több nép sóhajt a víz alatt;
s szemünk megmondja, bárhová figyeljünk,
hogy sóhajukból buborék marad.
S mondják a sárban: "Zordon volt a lelkünk
az édes légben, vidám napsugárban,
mert belül méla ködöket cipeltünk:
mélázhatunk most a fekete sárban."
Mondják - vagy inkább gurgulázza torkuk,
mert a fele szó megakad a nyálban.
A súlyos sárt nagy ívben így tiportuk,
közötte víznek s száraz partoromnak
s szemünk' a sárfalókon szertehordtuk.
S lábához értünk végre egy toronynak.
|