Mély álmom durván szakította széjjel egy súlyos dörgés, úgy hogy fölütődtem, mint akit erővel fölráznak éjjel: s szemem pihenve, föltárul előttem a táj, s bámulni fektemből felültem, hogy lássam a helyet, hová vetődtem. És im, valóban part mögé kerültem: partjára a fájdalmas völgyü mélynek, mely dörgéssé gyűjté a jajt körültem. Mély volt, képmása felleges, nagy éjnek, belé szögeztem szememet - hiába; nem láttam semmit, sem végét a térnek. "Most leszállunk innen a vak világba!" - kezdé a költő, sápadva, meredten. - "Elöl megyek: lépj lábaim nyomába." És én, ki arca színét észrevettem, - "Hogy jőjjek," - szóltam "mikor az, ki másszor vigaszom volt, maga is visszaretten?" És ő felelt: "Itt annyi lélek gyászol, kínjuk a szánalmat arcomra festi, melyet te félelemre magyarázol. Menjünk, mert késés az utat növeszti." S elindult és az első körbe vitt bé, mely a nagy mélységet gyürűzni kezdi. Hiába volt itt hallgatózni többé: nem sirt hangos nyögés, csak gyenge sóhaj reszketteté a levegőt örökké. Kín nélküli fájdalom, csendes óhaj s bár gyermek, asszony, férfi volt törmérdek, e nagy tömegben semmi zokogó zaj. A jó mester szólt hozzám: "Meg se kérded, mily lelkeket látsz itten? Nos, kivánom, tudd meg, míg tovább mennél: semmi vétek nem volt szivükben; ámde, mert a vámon nem mentek át, mely kapuja hitednek, érdemük mind megtörik e hiányon. Mert a kereszténység előtt születtek, és Istent nem törvény szerint imádták: és én is tagja vagyok e seregnek! Csak ily hiány, nem más bün vagy zsiványság okozta vesztünk, ily hiány okozta, hogy életünk reménytelen kivánság." Szava szivemet szorítva kinozta, látva kivált, hogy hány nagy kincsü szellem lebeg e Tornácban reményefosztva. "Mondd meg, mesterem, mondd meg fejedelmem," - kérdeztem, mert biztos akartam lenni ama hittel, mely győz kétségek ellen; - "Ki tudhat-é innen valaki menni akár maga, akár más érdemével?" S ő, ki előtt szavam rejtélye semmi, felelt: "Hogy idejöttem, nem sok évvel utóbb láttam leszállni egy Erőst, fején koronás győzelem jelével. Kivitte Évát s Ádámot, az őst s Ábel fiuknak és Noénak árnyát s Mózest, a jámbor, törvényhozó hőst; Dávid királyt s Ábrahám pátriárkát, s Izraelt s atyját, s gyermekeit egybe és Rákhelt, a megszolgált, drága mátkát, és mást sokat, ki mind a mennybe megy be; s előttük még - ezt feltárom ma néked - teremtett lélek nem jutott a Kegybe." Nem álltunk meg, míg mondta e beszédet: jártuk az erdőt, árnyak éjjelén át s szellemektől sűrü sűrüséget. Nem messze volt, hogy útunk némi célját érjük a csúcson, mikor lángot láttam, mely legyőzte a homály egy karéját. Bár ettől még egy kissé messze jártam, mégis, noha nem láttam az egészet, láttam, hogy tisztes nép tanyáz e tájban. "Te kit magasztal tudomány s müvészet, kiknek jutott itt kegyből ennyi bőség? kiket különböztet meg így a végzet?" S felelt: "Hírnevük tette s a dicsőség, mely korukból korodba visszacsendül, hogy megtisztelte őket az erős Ég." S hallám, hogy egy hang, szellem hangja zendül: "Tiszteljétek a fenkölt dalnokot! Elszállott árnya hozzánk visszalendül." Amint e hang hallgatva elnyugodt, láttam felém közelgni négy nagy árnyat, bú s öröm nélkül mindenik nyugodt. S kezdé jó mesterem: "Ha erre járnak, nézd meg az elsőt, a kezében szablya s vezérként követik a többi hármak: Homérosz ez, költők legmagasabbja, gúnyos Horác jön ő utána névleg s Ovidiusz, s Lukánusz, távolabbra. Ők is velem viselői a névnek, mellyel ama hang illetett becsülve, köszöntenek illőn, partján e révnek." Igy láttam iskoláját összegyülve a legmagasabb ének mesterének, ki többi felett sasként száll, repülve. Most egymással pár szót beszélgetének - mesterem nyájasan mosolygott ekközt - s nyájasan fordultak felém a vének. És megtisztelni engem minden eszközt megragadtak, maguk közé bevéve, hogy hatodik lettem ily szellemek közt. Igy haladtunk a fényesség elébe, beszélve, ami elhallgatva szebb most, mint akkor szebb volt hallva és beszélve. Ős kastély alá ért a kis sereg most, mely hétszer van kerítve, mint a börtön, s melyet körűl egy szép kis csörgeteg mos. Ezen átmentünk, mint a kemény földön; s átnyitva e bölcsekkel hét kapúkon, megálltam túl egy réten, üde zöldön. Itt megakadt szemem nagy férfiúkon s nőkön, kiknek gyér szavuk zengve szólott, s lassú szemük elcsüggött mély borúkon. Innen csoportunk távolabb huzódott. Értünk magas, nyilt, fényes dombtetőket; mindent lehetett messze látni jól ott. Egyenesen a messze zöld mezőket s mutattak onnan annyi híres árnyat, hogy most is büszkén mondom: láttam őket! Láttam Elektrát s kik körötte járnak Aeneast, Hektort s mint valami héját, lesni szemét a fegyveres Caesárnak. Láttam Camillát és Penthesiléiát és Latinusszal ülni messze tájban Laviniát, Aeneas királynéját. Brutust, aki Tarquint elűzte, láttam s Lukréciát, Júliát, Marciát, s Cornéliát, és Saladint, magában. S jobban kinyitva szemem kapuját, ott láttam ülni a Tudók vezérét, hol körben ült a Bölcselő Család. Mind őt csodálák, mind csak őt dicsérék; láttam közöttük Plátont, Szókratészt, kik többieknél közelebb kisérék. Demokritoszt, ki száműzé az észt, és Empedoklészt, Anaxagorászt, Thalészt, Heraklitoszt, Diogenészt, Zenót, s ki leirt minden kvalitást, Dioszkorideszt: s Linuszt, Orpheusszal Tulliuszt s Senecát, az etikást; mérő Euklidészt, Ptolomeusszal Hippokratészt, Galénuszt, Avicennát s Avveroëszt a Kommentáriussal. De mindhiába koptatnám a pennát: sürgetni már érzem a hosszú témát, s nem lehet mind leírni, mit a szem lát. A hatos társaság most kétfelé vált, más útra vezetett a jó vezér itt, remegő légért hagytuk el a némát, s oly helyre értünk, hol semmi se fénylik.