Végigrohantak a lábak tömegét kerülgetve, majd nagy kényelmesen elhelyezkedtek egy kirakat előtt. A kirakatban minden volt, mi szem szájnak ingere, s a két borzas kutyának a nyál összefutott a szájában. Farkcsóválva és vágyakozva tekintettek fel az ablakra, ami mögött temérdek csokoládé, marcipán és mindenféle nyalánkság csábította arra a tekinteteket.

 Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy hatalmas, kötényes ember jelent meg, seprűvel a kezében. A két kutya ösztönszerűen felállt és hátrálni kezdtek. A kötényes ember elkezdett orditani és a seprűt lóbálta feléjük. A kutyák gyorsan megfordultak és egy pillanat múlva már elnyelte őket az emberek tömege. A kötényes elégedetten visszament az üzletbe.

 Már dél lehetett, és még mindig éhesen kódorogtak a kutyusok az üzletek között. A kötényes ember óta már haton üldözték el őket. Nem értették, hogy miért, hiszen ők nem csináltak semmi, ők csak éhesek, ennyi az egész. Szomorúan kotródtak el, mikor egy-egy ember megjelent az ajtó mögül seprűvel vagy lapáttal a kezében.

 Egy ilyen incidens után a fekete szőrű kutya boldog ugatásba kezdett, és szélsebesen elrohant. Társa, egy barna borzas, megpróbálta követni, de hamar nyomát vesztette. Ijedten állt a járda közepén, egészen addig, amig egy ember belé nem rugott, hogy álljon félre. Nyűszítve sprintelt be egy mellékutcába, ahol egy lélek sem járt. Egy dobozhalom fedezékébe lefeküdt a földre, és bánatosan nézte a főutcán siető embereket. Próbált nem tudomást venni gyomra hangos korrogásáról. Minduntalan azon kapta magát, hogy egy illatot próbál kivenni a sokféle illat közül, amik az üzletekből áradtak. Vele szembe egy cukrászda hívogatta az embereket, teraszán szinte csak gyerekek ültek, vídáman beszélgetve s közben fagyit nyalogatva.

 A borzos kutya nyelt egy nagyot, majd mancsát rárakta a szemére, hogy véletlenül se lássa a fagyizó gyerekeket. De a szagok igy sem tűntek el.

  Órák telhettek el igy, s a kutyus néha el-el szundított. Egyszer arra ébredt hirtelen, hogy csepeg valami a bundájára. Az eső nekieredt. Az emberek fejük fölé tartva a karjukat vagy táskájukat rohantak haza.

 A kutya prüszkölt egyet, majd végtagjait nyújtóztatva elindúlt kifele a mellékutcából. A cukrázda asztalain ott maradt néhány benemfejezett fagylaltkehely. Körülnézett, majd óvatosan felmászott egyik székre, és elcsent egy kelyhet. Visszarohant búvóhelyére, majd nekilátott megenni a fagylaltot. Már egy kissé meg volt olvadva, és nem is oltotta el éhségét, de azért mégis boldogan ette meg.

 Felállt, és elindúlt a a szűk, kis utcába valami száraz helyet keresve. Egy kapualjban leült, és mancsára hajtotta fejét.

 Másnap reggel állt el az eső, és a nap ugyanúgy kezdődött, mint akármelyik másik nap. Az utcákat megtöltötték a vidáman vásárolgató emberek, és a kutya mostmár, akárhogy próbálkozott is, nem tudta elnyomni gyomra elégedetlenkedését. Elhatározta, hogy ma addig sündörög az emberek körül, amig valaki megsajnálja és ad neki valamit enni.

 A nap már magasan járt az égen, és a kutyus percről percre éhesebb lett. Senkinek sem esett meg rajta a szive, legalábbis senki sem adott neki enni. Bánatosan nézett fel a járókelőkre, néhányan szomorúan visszanéztek rá, majd továbbálltak.

 A fekete szőrű kis barátját nem találta, és mostmár semmi szag nem maradt utána, az eső mindet elmosott.

 Már egy fél órája ült sóvárgó tekintettel egy hentes kirakata előtt, mikor kinyílt az ajtó. A kutya hátrálni kezdett, és fel volt rá készülve, hogyha meglát egy seprűt, akkor elillan. De legnagyobb meglepetésére, az ember kezében, aki az ajtón lépett ki, nem seprű volt, hanem egy darab hús. Odadobta a kutyának, majd morgott valamit, és visszacsoszogott az üzletébe. A borzos kutya kíváncsian közelebb lépett a húshoz, és megszagolgatta. Boldogan vakkantott egyet az ajtó felé, ami egy „köszönöm”-öt jelentett. Méltóságteljesen elvonúlt egy zsákútcába, majd jóízűen felfalta húsdarabot. Egy időre elmaradtak a hasa korgásai.

 Három napja volt az üzletek körül. És két napja evett utoljára. Megtépázott, sáros, és mindenekelőtt borzalmasan éhes volt.

 Nosztalgiázva gondolt vissza arra az időre, amikor még volt otthona és volt családja. A kis gazdája gondozta, etette és, ami a legfontosabb, szerette. De egyik reggel nem találta a gazdáját. Ijedten rohanta körbe a házat, de nem volt sehol. A gazdája szülei megálltak előtte, és nagyon szomorú tekintettel mondtak neki valamit. De ő nem értette. Levették a nyakörvét, és kinyitották az ajtót. Egy pár perc múlva az utcákat rótta, és azon gondolkodott, hogy miért tették ezt. Kidobták az otthonából. Nagyon fájt neki, de a félelem, hogy mi lehet a kisgazdájával, erősebb volt. Másnap visszament a házhoz, de nem látott senkit. Egy hét múlva megint visszament. Sok ember sürgött-forgott a ház körül. De se a gazdája, se a szülei nem voltak sehol. Csak rengeteg ember, aki hordta ki a bútorokat. Megzavarodott, nem tudta mire vélni az egészet, és ijedtében elrohant. Soha nem ment vissza oda. Egy éve történt mindez. Azóta egyiküket sem látta. Nem mert visszamenni a házhoz, mivel magában kezdte felfogni, hogy mi történt. A gazdája meghalt, és a szülei elköltöztek. Nem tudott mit kezdeni magával, a bánat és a magány kezdte a hatalmába keríteni. De ekkora találkozott a fekete kutyával. Benne reményt látott, reményt, hogy újra boldog lehet, hogy újra lesz ki szeresse. De mostmár ő sincs.

 A fejét hirtelen felkapta. A dobozai (mert ő elkönyvelte a saját dobozainak) árnyékában feküdt. Most felpattant a földről, és hevesen dobogó szívvel figyelte a zajokat. Az emberek ugyanígy tették, majd mindenki ordítozva rohanni kezdett, ki amerre látott. Néhány ajtó kinyílt, és kötényes emberek terelték befele a tömeget. Néhány pillanat múlva fülsiketítő zaj hangzott fel épp a kutya előtt a főutcán, s a zajjal vakítóan fehér fény is társúlt. A kutya percekig feküdt ájúltan, majd lassan kinyitotta a szemét. Emberek álltak körülötte kíváncsian, de azért távolságtartóan. Megpróbált megmozdúlni, de nem tudott. A fején és az elülső mancsain kívül az egész testét kövek és faldarabok borították. Kesernyés ízt érzett a szájában. Vér. Nagyon megrémült, és eszeveszetten próbált kimászni a leomlott törmelék alól. De kín volt megpróbálni megmozdítani a testét. A csontjai eltörtek. Nyüszítve nézett a körülötte álló emberekre, akik ahelyett, hogy segítettek volna, hátraléptek néhány lépést.

 Több órát tölthetett így szenvedve a törmelékek alatt. Az emberek mind eltüntek. A fizikai fájdalom már közel sem volt olyan keserves, mint a lelki fájdalmak. Fájt, hogy még annak idején kirakták az otthonából, fájt, hogy elhagyta a fekete kutya, fájt, hogy annyit éhezett, de legjobban mégis az fájt, hogy ilyen szívtelenek az emberek. Látta a tekintetütkben, hogy sajnálják, de nem annyira, hogy segitsenek neki. Képesek voltak ott hagyni, képesek voltak éhezni hagyni, képesek voltak végignézni, amint egy érző lény haldoklik.

 Hátborzongatóan felnyüszített, majd nem szólalt meg többé.

 Másnap reggel emberek jelentek meg. Fényképezőgépek villantak, kiáltások hangzottak, s elkezdték elhordani a köveket a kutya testéről.

 Egy fekete kutya lépett oda bátortalanul, s szomorúan nézte egykori cimboráját, akit ott hagyott a tömegben. Egy darab szalonnát tett le elé, majd megbökdöste az orrával. Nem mozdúlt. A fekete kutya felüvöltött és elrohant. Néhány ember, aki ott foglalatoskodott, megcsóválta a fejét, majd folytatta munkáját.