"Pape Satan, pape Satan, aleppe". kezdte Plútusz rekedt szava s vezérem, ki előtt nincs titoknak semmi leple, a nyájas bölcs szólt vígaszul: "Remélem, nem sujt le gyávaság; bármely hatalmas, nem tiltja leszállnunk e szirtszegélyen." Aztán felfútt ajkára nézve: "Hallgass! emészd meg bellül magadat dühöddel!" - kiáltott - "hallgass! istenverte farkas! Nem oktalan, hogy ez a mélybe jött el: igy akarják ott, hol bosszúlni szállott szent Mihály harcba a kevély bünökkel." Mint a vitorla, mely dagadtan állott, hanyatt terül, ha árboca lecsuklott, ugy hullt a földre a dühös vadállat. S elértük a negyedik számú poklot metszve a kínos partból egyre többet, mely a mindenség bűnéből köt bugyrot. Aj, Isten igazsága! ki tömött meg kínnal, mint láttam, s jajjal ennyi partot? Vagy aj, mért kell így fájni a bünöknek? Mint mikor víz a vízzel szembezajgott Carybdis fölött, hab törik a habban, a nép ott, kényszerülve, úgy kavargott és voltak itt, mint máshol, számosabban, üvöltve hozta kétfelől a forgó mellükön súlyt görgetve nagy darabban. Összeütődtek, azután gomolygó lökéssel úgy verődtek vissza hátra kiáltva: "Mért vagy tékoz?" "Mért kuporgó?" S az éjnek e forgást befedte sátra s csapódtak jobbról balra, balról jobbra, egyre csak szégyendalukat kiáltva. Aztán magát mindegyik visszadobja és félkörét megtéve, hátrapattan s én, kinek szívem elszorult dobogva, szóltam: "Most mondd meg, mester, e csapatban milyen nép szenved? S vajjon erre balra, hol mind pilist viselnek, csupa pap van?" És ő felelt nekem: "Mindannyi balga kancsaleszű volt első életében s költekezését nem az ész sugalta. Hiszen a szavuk erről ugat épen körük két pontján, hol kettéverődnek, mint ahogy vétkeztek kétféleképen. Ezek papok, még a szőrük se nőtt meg fejük bubján; pápák meg kardinálok, no biz a pénzzel ők sokat vesződnek." S én: "Mester, mért hogy köztük nem találok, kéne pedig találnom, ismerőset, kik ilyes bűnnel szennyesek valának?" Felelt: "Hogy téves kételyed legyőzzed: életük, mely erényt ismerni ronda, - ismertelenné rondította őket. Verődnek folyton e két régi pontra és (ki hajatlan, ki csukott marokkal) ébrednek sírból majd a régi gondra. Mert rosszul adtak s rosszul dugtak, okkal hulltak a szép világból e zsivajba, mely, hogy milyen, nem festem több szavakkal. Látod, fiam, most mily tünő sohajba tün a szerencse kincse s szertepattan, melyért annyian futnak annyi bajba. Mert minden arany, mi a hold alatt van és volt, nem tudja tenni, hogy e lankadt árnyakból egy nyughasson mozdulatlan." "Mester - feleltem - "a Szerencse, mondtad? Ki e Szerencse - erre most felelj még, - hogy így karmában tartja földi jónkat?" És ő felelte: "Ó, tudatlan elmék! milyen sötétség nehezül tirátok! Nos, szeretném, ha szavam jól figyelnéd. Az, aki túlra mindenen kilátott, egeket alkotott s vezért azoknak, és hogy mind mindre vethessen világot, felosztá fényét egyenlőn a soknak; de éppenúgy rendelt szolgát vezérül azoknak is, kik e földön ragyognak, hogy jókor egy nép, egy család kezérül máséra hajtaná a földi jókat vakon, nem tudva emberek eszérül. Igy ha egy nép virul, szomszédja kókad az ő itéletét követve, mellyet éppúgy nem sejthetsz, mint füben kigyókat. Tudásod nem számít végzése mellett, itél és végrehajt, mint a többi isten, kinek amire a hatalma terjed. Az ő cseréinek nyugvása nincsen, mert örök törvény hajtja lenni gyorsnak, mihelyt jön egy új, akit fölsegítsen. Ő az, kit szóval sokan ostoroznak, akiknek inkább illenék dicsérni, igazságtalanul korholva rossznak! De boldog ő, a gáncs el nem is éri, a többi Ősi Lénnyel szokta járni s kerekét vígan kergeti, kiséri. De most nagyobb kínhoz szállunk le már mi, lásd, kelt amikor jöttem s most hanyatlik minden csillag s tilos sokáig állni." Átvágtunk a körön a tulsó partig, át egy forráson, amely felszakadva magavájta árkában forrva zajlik. Bibornál jóval sötétebb a habja, s kiséretében e zavart folyónak rögös uton szálltunk alacsonyabbra. Tavat csinál - a neve Styx a tónak - e bús patak, mihelyt lába alatt van a partnak, a zordonnak és fakónak. És én itt elmerülve, bámulatban láttam sáros népet a sáros lében, mind meztelen s látszólag nagy haragban. Ütötték egymást - nemcsak kézzel épen, de fejjel, mellel, lábbal - s még mohóbban fogakkal tépték - mindenféleképen. S szólt a jó mester: "Lásd fiam, e tóban szenved, akin erőt vett a harag: és bizonyosra veheted valóban, hogy még több nép sóhajt a víz alatt; s szemünk megmondja, bárhová figyeljünk, hogy sóhajukból buborék marad. S mondják a sárban: "Zordon volt a lelkünk az édes légben, vidám napsugárban, mert belül méla ködöket cipeltünk: mélázhatunk most a fekete sárban." Mondják - vagy inkább gurgulázza torkuk, mert a fele szó megakad a nyálban. A súlyos sárt nagy ívben így tiportuk, közötte víznek s száraz partoromnak s szemünk' a sárfalókon szertehordtuk. S lábához értünk végre egy toronynak.