Feléledvén eszméletem, amellyet a részvét ájulásig megigézett a két rokonnak szenvedése mellett, új szenvedők és újabb szenvedések tolonganak körém, bármerre járok, bármerre fordulok, bármerre nézek. Immár a hűs, harmadik körben állok, hol súlyos, átkos zápor zúg örökre, egyformán ejtvén örökös szabályok. Vaskos jég, piszkos víz és hó pörög le a sötét légen át és sohse fárad s mindent rohaszt, ahol leér a rögre. Cerberusz, egy kegyetlen, cifra állat ugat három fejével kutyamódra a népre, amely nyakig vízben áll ott. Szeme vörös, sötét szakálla ronda, két körmös kéz nőtt rengeteg hasából, karmolja a lelkeket, falja, bontja. S ebekként őket nyögeti a zápor, s testüknek ernyőt testükből csinálnak, forogva folyton - a nyomoru tábor! Mikor Cerberusz, a nagy féregállat meglátott, száját tátva vicsorogva: nem volt tagom, melyen szilárdan álljak. De tárt arasszal mesterem marokba fogta a földet és teli ökölbül beleveté a három éh torokba. Mint az eb, mely éhen ugatva hördül, elnyugszik, ha a koncra ráereszték, mert minden harca a falásba törpül: olyannak e csúf hármas orca tetszék, Cerberusz ördögé, ki úgy bezugja a lelkeket, hogy vágyuk a süketség. Mentünk a nagy árny alatt, mely lerugja a súlyos záport, s lábunk gyakran hágott egy-egy embernek látszó ürre: lyukra. Földön hevertek sorban, mint a zsákok, csak egy volt, aki hirtelen felugrott, amint előtte elhaladni látott: "Ó, te, ki végigjárod ezt a poklot, előbb kezdtél, mint én végeztem, élni: megismered-e, lábad kibe botlott?" "Talán változtál" - kezdtem én beszélni - "megváltoztat a szenvedés, ha hosszabb. Sohsem látottnak tudnálak itélni. De mondd, ki vagy, s mily végzet ostoroz s szab e kínos helyre s ilyen lakolásra, hogy ha van súlyosabb, nincs egy se rosszabb." Felelt: "A napos létben honfitársa voltam városod népének, mely telten irigységgel, már kész a csordulásra. Előttetek Ciacco nevet viseltem. Falánkság káros bűne a nyakamba, azért látsz itt záporban, záporverten. És én, bús lélek, nem vagyok magamba, mert mindezek hasonló kínnal állnak hasonló bűnért." - S elnémult a hangja. És én feleltem: "Ciacco, ez a bánat úgy súlyosul rám, hogy könnyezni tép, de mondd, ha tudod, milyen sorsra várhat a meghasonlott városban a nép? van-é benn igaz szív? és mondd okát majd, mért hogy közénk e bomlás átka lép?" Felelte: "Vív a két párt hosszu párbajt s majd vérre megy s száműzve lesz az egyik, melyet a vadpárt más vidékre áthajt. De erről is a dicsőség levedlik: három év - s a másik győz, erejével annak, ki átallt szintvallani eddig. S sokáig jár majd magasan fejével s az ellenpárt súlyos iga alá jut s örök sírásban és szégyenben évell. Igaz van kettő s nem hajt senki rájuk; irigység és fösvénység és kevélység: minden sziveknek ez három szikrájuk." Itt a panasznak szakította végét. S én szóltam: "Hadd, hogy hallgatód lehessek és add meg nékem néhány szó kegyét még. Farinata, s Tegghiaio, oly nemessek s Rusticucci Jakab, Arrigo, Mosca, kik életükben mindig jót kerestek, hol vannak? hogy lelem meg? és mi most a részük (ezt tudni lelkem vágya sürget): ég édessége vagy pokolnak mocska?" S szólt: "Feketébb lelkek közé kerültek; különböző bűn nyomta mélybe őket: ha addig szállsz, meglátod merre tűrnek. S ha viszontlátod majd az édes földet, az élőknek ott hozz eszébe jobban. Nem szólok többet, nem felelek többet." Szólván, merev szeme rézsútra lobban, néz egy kissé, aztán fejét leejti s a többi vakhoz véle visszarokkan. S vezérem szólt: "Ezt többé föl se kelti, csak egykor majd az angyal trombitája, mely a Zord Úr jöttét harsogva jelzi. Mindnyáját akkor sírja visszavárja felszedni újra húsát és alakját s hallgatni az Örök Zugó szavára." Igy jártuk lassan át vegyes salakját az árnyaknak, a zápornak s a jégnek, míg szellemünk jövendő útakat járt. S én kérdém: "Mester, kínjai e népnek a nagy itélet után nőni fognak, vagy fogyni fognak, vagy csak ép igy égnek?" Szólt: "Tudományod úra e titoknak, mert megtanít, hogy kínja mint a kéje több lesz a tökéletesebb dolognak. Bár ez átkozott nép igaz tökélyre sohsem jut, attól mindig messze tartott, túl, mint innen, mégis mélyebb a mélye." Igy jártuk végig körben ezt a partot, beszélve többet, mint most szóba öltök s a ponthoz értünk, hol lépcsőzve hajlott. És itten várt ránk Plútusz, a nagy ördög.